Jó olvasást kívánok a fejihez :) Üdv: Solya :)
Erica szemszöge:
Mikor a lépcsőn sétáltunk fel, már akkor elkezdtem idegeskedni. Lent teljesen megfeledkeztem arról, miért is vagyok itt. De most, hogy a doki mellett sétálok, újból előtörtek az emlékek, az, amit cselekedtem, hogy nem gondoltam végig ezt az egészet. Nem gondoltam a húgomra, arra a kevés barátra, akik vannak nekem. A tánccsapatomra. Már sírás kerülgetett, én ezt a beszélgetést nem bírom ki sírás nélkül. Olyan felelőtlen, meggondolatlan voltam. De a lelkem egy darabja elveszett, és talán vissza se tér hozzám. Teljesen elvesztem, egyedül maradtam, és ez a fájdalom elviselhetetlen, ismét összeszorul a szívem, nem bírom. Odaértünk az ajtó elé, előre engedett, én csak néztem a dokit, majd mikor beértünk, hellyel kínált. Én leültem a kanapéra. Fehér bőrhuzat volt rajta, biztos nem lehet olcsó, futott át az agyamon. Szerencsések, ezeknek a gyerekek sose kellett nélkülözniük. Jó, kellett, hisz örökbe fogadták őket Cullenék. De most már semmiben sincs hiányuk. Milyen jó is nekik, már semmi gondjuk nincs. Szeretik őket, ők is szeretik egymást, és párra is leltek egymásban, ami csöppet sem zavar, hisz párosan szép az élet, és a szerelem nem válogat. Háh, szerelem, mit is tudok én róla? Semmit, az egész egy hazugság volt. És még hittem annak a szemétládának. A hazug szavainak, a csókjainak, visszagondolva undorodom tőle. Egy aljas gazember, semmi más. Nem akarok megszólalni, de érzem, hogy a doki is hallgat, és csak néz rám. Észrevette, hogy a gondolataimba merültem. Azt hiszem, kérdezett valamit. De nem emlékszem, csak a hangját hallom. Válaszolnom kéne neki. De úgy érzem a torkom kiszáradt.
— Bocsánat, de mit is mondott? – a hangom nagyon érdes volt, olyan volt a hangom, mint a sivatagban a napok óta nem ivott embernek. Rossz volt hallani saját füllel.
Csak szimplán hörgést, és zokogást hallok. Egyszer csak azt érzem, hogy valaki magához ölel. Ez a doki, vagy csak képzelődök? Ez a zokogás, és hörgő hang én volnék? Én adom ezeket a hangokat ki? Álljunk meg egy kicsit, hol is vagyok most? Nekem beszélgetni kéne, és nem zokogni. Remek, ráz a hideg, ismét beteg leszek, már csak ez hiányzott, vagy csak sírás miatt reszketek Meg kéne szólalnom, de félek, több hang, nem jön ki a torkomon. Körbenézek, és Carlisle-t látom, a kézében egy tűvel. Álljon meg a menet, mit akar azzal a tűvel? Csak annyit érzékelek, hogy mozog a szája, ó remek, ezek szerint hozzám beszél. Remélem, nem akar nekem nyugtatót adni, habár nagyon úgy fest, meg kéne szólalnom végre.
— Carlisle, ne, kérem. – hangom könyörgő volt, és még mindig rettentő érdes. És igen halk.
— Jól vagy? – kérdezte tekintete aggódó volt.
— Már... már tudok beszélni. – mondtam vontatottan.
— Biztos? – hangja tele volt félelemmel és törődéssel.
— Igen, biztos.
— Min gondolkodtál? Annyira kiborultál, vagy fél órája beszélek hozzád, és nem reagáltál, behívtam Edwardot és Jaspert is, hogy segítsenek, mert sikítoztál és azt hajtogattad, meg akarsz halni. Meg akartad Jaspert harapni, és Edwardot nagyon lekiabáltad, és meg is karmoltad.
— Sajnálom. Nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen kiborultam teljesen, és ez nem szellemileg történt, hanem lelkileg. Nincs kapaszkodóm.
— Meséld el, mitől borultál ki ennyire. Próbálok neked segíteni, amennyire csak tudok. Annyira úgy tűnt, hogy idegösszeomlásod volt.
— Sajnálom, hogy ezt látnia kellett. – hangomban csak a fájdalmat, és a bánatot lehetett hallani.
— Azért vagyok, hogy segítsek. – hangja őszinte volt, és kedves.
— Egyszerűen, minden elveszett érti? A remény, főleg úgy érzem, az, ami eltűnt.
— Miért érzed így, mesélj – kérlelt a doki.
— Semmit nem gondoltam végig, a húgomra se gondoltam, egyedül hagytam volna. Mit csinált, volna hisz csak 15 éves. De én önző voltam, nem gondoltam rá. Se arra a kevés emberre, akik a barátaim, és a tánccsapatom is vezető nélkül maradt volna, ha nincs Daniel, szörnyű. Csak távozni akartam az élők sorából, minél előbb, de már bánom. Teljesen, annyi mindent vesztettem volna. Megismertem önt, és a feleségét, és a gyerekeiket, és úgy érzem, boldog vagyok. Egy kicsit visszatért az életkedvem. Sokat köszönhetek nektek, és ezt sosem fogom tudni meghálálni.
— Hisz természetes, hogy segítünk. Nem kell semmit se köszönöd.
— De azért mégiscsak, köszönöm – mondtam hálásan, és közben sóhajtottam.
— Valami nyomja még a szíved? – kérdezte érdeklődően.
— Doki, mondanom kell valamit. – mondtam félénken.
— Hallgatlak – eközben rám emelte aranybarna szemeit.
— Szerintem, a húgom titkol előlem valamit.
— Miből gondolod? – kíváncsian nézett rám.
— Megérzés, lehet attól fél, kiakadtok a hírtől, de közlöm, nem fogok kiakadni, és van is egy elméletem, mit is titkol előlelem.
— És mi lenne az, az elmélet?
— Amy, állapotos. Igazam van? Legyen őszinte, kérem, nem vagyok hülye, látom rajta.
— Hogy, hogy látod, elmagyaráznád nekem? – hangja meglepetten csengett, ebből azt a következtetést vontam le, igazam van.
— Látszik a szemén, megváltozott a szeme.
— Ezt, hogy érted?
— Fényesebben csillog neki. Én ezt ösztönösen tudom, erről mindig jók a megérzéseim. Múltkor a tánccsapatomból egy lány aggódott, és megmondtam nem terhes. Elment orvoshoz, és igazam lett, azóta jobban vigyázz. És nem az első eset, hogy megérzem ezt, vagyis meglátom azt, hogy valaki terhes vagy sem. Szóval terhes, igazam van?
— Nem tudta, hogyan is fogadnád, ezért nem mondta, és csak egy hete tudja. Engem is ma avatott be.
— Ki az apja a gyereknek? Tudni karom.
— David Adams. A gyermek apja, és a testvéred állítja, ez száz százalék.
— Oh istenem, az a gyerek olyan kedves, és jó fej, imádom, olyan kár hogy rákos, és hamarosan meghal. Láttam rajta, hogy igazán szereti Amy-t. úgy éreztem, ő a tesóm igaz párja, Amy nagyon is szerette. Azt hiszem, sírni fogok. De a kérdés a következő, megtartja a kicsit??
— Meg szeretné tartani. Mi a véleményed erről?
— Hát, ha kell, támogatom , sőt mellette állok, mást nem tehetek, hisz a gyermek arról nem tehet, hogy megfogant, valószínű Isten is így akarta. Így csak támogatni fogom. Oh Istenem, szegény csak egy évvel fiatalabb, mint én, és meg fog halni. Ne haragudjon, doki, de ez kiborít.
— Elhiszem, majd emésztgetjük a történteket, és ha úgy érzed, nem bírod, csak szólj. Biztos, hogy jól vagy? – szemeiben együtt érzést, és féltést láttam.
— Azt hiszem, ezt megbeszélem vele is, ma végezzünk a beszélgetéssel jó?
— Rendben, lekísérlek.
— Visszaértek már maga szerint a lányok?
— Szerintem vissza, menjünk – mondta szelíden, majd ajtót nyitott és előre engedett.
— Köszönök mindent, Carlisle – hangom tele volt hálával.
— Igazán nincs mit, és a testvéreddel, ránk számíthattok.
— Köszönöm – mondtam majd megöleltem őt. Kicsit olyan volt, mintha ő lenne az apám, jó érzés volt a közelében lenni.
— Szeretnéd, ha kettesben hagynánk titeket, míg a gyermek kérdést megbeszélitek?
— Ez a ti házatok, jogotok van maradni. Ha kell, mi akkor hazamegyünk, és otthon megbeszéljük, ha esetleg titeket zavar, ha itt beszéljük meg.
— Minket nem zavar, egyedül hagyunk titeket a nappaliban, ott nyugodtan megtudjátok beszélni.
— Köszönöm. Ezt is, és minden eddigi segítséget.
— Ne hálálkodj annyit, ez természetes – mondta kicsit bosszúsan, mégis szeretetteljes hangon.
Mikor leértünk a lépcsőn a torkomban dobogott a szívem. Izgulok, és félek. Remélem, nem lesznek gondok, például Amynek a szülésnél. Már most biztosra veszem, hogy fiú lesz a kis lurkó. Egy kis tündéri unokaöcsi. Testvérem nagyban beszélgetett Aliceszel és Reneesmével. Nem nagyon akarom őket megzavarni, de ezt meg kell vele beszélnem, tudnia kell, hogy támogatom, ha már így alakult.
— Amy, beszélhetnénk? – kérdeztem csendesen.
— Persze tesó, mondd.
— Az zavar, ha a többiek is itt maradnak?
— Nem zavar, mondhatod.
— Oké, akkor belekezdek. Gratulálok a kicsihez! Remélem egészséges lesz a csöppség, és amúgy nem Carlisle árulta el, hanem én beszéltem az elméletemről, és csak utána vallotta be, hogy tudja, hogy terhes vagy, és, hogy neki is csak ma mondtad el.
— Hogy mi van, tessék? – hápogott a meglepettségtől.
— Jól hallottad, itt vagyok, és segítek a kicsi felnevelésében.
— Mégis, hogy jöttél rá? - szemei kikerekedtek, hangja hisztérikus volt.
— A szemed elárult. Jobban csillog, mint eddig. Emlékszel, mikor a csapatból az egyik lánynak megmondtam, nem terhes, és úgy is lett, és gondolom arra is emlékszel, mikor a szomszéd csajnak megmondtam, hogy terhes.
— Igen, és a szomszéd csaj másnap jött balhézni, hogy te biztos egy boszorkány vagy, mert a teszt, amit csinált pozitív lett, és az orvos is megmondta, hogy terhes.
— Igen, ez olyan ösztönös, tudod.
— Szóval, a szemből olvasod ki.
— Igen, onnan. És nem akarok durva lenni, sajnálom, Davidet. Biztos jó apa lett volna belőle.
— Igen, biztosan - mondta, majd a nyakamba borulva zokogott, és én is vele sírtam. Persze, hogy sírtam, kedveltem a srácot, a mai napig kedvelem. Első találkozásunkkor belopta magát a szívembe. Azok a szép kék szemei. Tele voltak élettel, és most tessék, mégis haldoklik. Az a rohadt rák. Miért őt? Zakatolt egyfolytában a fejemben.
— Ne sírj, kedves, megoldjuk a gyereknevelést mi ketten, elég erősek vagyunk hozzá.
— Ezt nem várhatom el tőled.
— De igen is elvárhatod, hisz testvérek vagyunk
— Nem vagytok egyedül. Mi is segítünk – szólalt meg Esme, Bella és Alice egyszerre.
— Köszönjük szépen – mondta testvérem szipogva, majd megölelte őket.
— Én is nagyon köszönöm, minden segítség jól jön. Amy, amúgy fogadni mernék, hogy kisfiú lesz a lurkó.
— Jaj te, ha nem mondtál volna semmit, akkor te nem is te lennél.
— Hát köszi, igyekszem. Össze fogom magam szedni, mert a kicsinek egy stabil nagynéni kell, és neked is egy masszív tesó.
— Ezen dolgozni fogunk - szólalt meg most Carlisle.
— Rám is számíthatsz ám csajszi - szólalt meg Emmett.
— És ránk is – mondták a többiek kórusban.
— Az, jó lesz srácok, köszi.
— Ez alap, pici-lány – Emmett arcán megjelent a széles mosoly.
— Rád számítok is, Emci maci – nevettem egyet úgy tiszta szívből.
— Csípem a csajt – röhögött Emci maci.
Késő estig beszélgettünk. Rengeteget nevettem. Esmeék hamar elmentek aludni, de rászóltak a srácokra, hogy lassan ők is térjenek aludni. Hát mondjuk úgy, korán mentünk aludni. Amy és Nahuel előbb bedobták a szunyát, mint én, az biztos. Nessie és Jake is olyan éjfél körül távoztak aludni. Edward és Bella, ők is csak éjfél után mentek aludni. Én végül hajnali kettőkor adtam fel a küzdelmet, és jó éjszakát kívántam a két lent maradó párnak Rosalie-nak és az imádott Emci macinak. Danielnek felajánlottam, hogy maradjon lent addig, míg én lefürdök, majd szólok, ha jöhet. Ő jófiú módjára engedelmeskedett, és nem jött utánam. Szép nyugodtan megengedtem a zuhanyt, jól este fürdeni, kicsit kitisztult a fejem, átgondoltam a napot, és úgy érzem jól, döntöttünk Amyvel. Lesz, ami lesz, kitartok az elhatározásom mellett, ennek a picinek mindent meg kell kapni, ha kell, még többet dolgozom. Elzártam a vizet, megtörülköztem, majd átvettem azt a pizsamát, amit hugicám hozott magával. Imádtam érte, mert pont a kedvenc pizsim hozta reggel, majd meghálálom neki. Mivel kész lettem, betartottam az ígéretem, és lementem szólni Danielnek, hogy jöhet. De már csak ő maradt lent, Emmették távoztak aludni, nem sokkal azután, miután én elmentem fürdeni. Legalább is Dan ezt mondta nekem.
— Szóval, mindenki elment aludni? – kérdeztem kíváncsian.
— Mint látod, igen. Amúgy, te sose alszol? Már hajnali három van – olyan igézően nézett a szemeivel.
— De szoktam aludni, csak még nem vagyok nagyon fáradt – mondtam mosolyogva.
— Szóval, már azért fáradt vagy, irány az ágy – mondta mosolyogva.
— Igenis főnök, és mik a tervei az uraságának? – incselkedtem vele.
— Szépen beraklak az ágyba, és alszol, úgy ahogyan én is, a kisasszony mégis mit gondolt? – kérdezett ő is vissza csábosan.
— Hm, valami csúnya dolgot. Bár maga igen kedves úriember, így arra gondoltam, aludhatnánk a te ágyadban együtt, hisz elég nagy az az ágy, nem akarom, hogy a kisebben nyomorogj, vagy esetleg én nyomorogjak?
— Na, de kishölgy, nem gondolhatja, hogy hagynám nyomorogni. Természetes, ha önnek az, az óhaja együtt alszunk.
— Remek, akkor irány szunyálni, mert állva elalszom.
— Rendben, akkor menjünk – mondta halkan nevetve.
— Na, add a kezed – majd megfogtam a kezét, és elkezdtem felfelé húzni őt.
— Ilyen lelkesen mész mindig aludni? – kérdezte kuncogva.
— Persze, főleg, ha ilyen helyes srác kísér aludni – mondtam kuncogva.
— Aha, ezek szerint helyesnek tartasz? – kérdezte kíváncsian.
— Mi az, hogy helyes? Könyörgőm, te nem helyes vagy, hanem szexi félisten. A lányok ölni tudnának érted, nem is értem miért is állsz szóba velem, hisz én nem vagyok gyönyörű, és karcsú, mint azok a lányok, sőt ők még öngyilkosak se akartak lenni. Lehetne egy menő csaj a barátnőd, majd beajánllak néhány jó csajnak a suliban.
— És ha én megtaláltam az a csajt, aki nekem a megfelelő?
— Akkor gratulálok hozzá, nagyon szerencsés lány. Remélem, nem féltékeny típus. Mert a végén ki lesz tekerve a nyakam.
— Az a lány, nem tud róla, hogy szeretem.
— Oh, értem. Hát mondd el neki, biztosan boldog lesz.
— És ha visszautasít? – kérdezte félénken.
— Akkor igen nagy hülye, már ne is haragudj ezért a kifejezésért. Te egy igen nagy kincs vagy. Minden lány boldog lenne, ha a párod lehetne, akár élete végéig. Te más, vagy mint a többi fiú.
— Ezt kifejtenéd bővebben, miért is vagyok más? – nézett rám megbabonázó szemekkel.
— Lehet, hogy ezt inkább reggel fejteném ki, ha az neked megfelel.
— Tökéletesen, na jó éjt Pici-lány.
— Szép álmokat, Dan – majd adtam neki az arcára egy hatalmas cuppanós puszit, és elaludtam.
