Szebb Idők 22. fejezet

Sziasztok! Jó olvasást az új fejihez, köszönet a javításért Bétámnak: Drusillának :) 

Erica szemszöge:

-   Szóval, tényleg menni akarsz? – kérdezte szipogva húgom.

-   Igen, és ne haragudj rám emiatt.

-   Rendben van, menj, de kérlek, térj vissza hozzánk – oda kocogott hozzám, és megölelt, jó szorosan, de már nem sírt, csak szorosan ölelt. 

Fájt, hogy így el kell hagynom őket, de sok mindent nem tudnak még rólam. Haza kell utaznom a keresztlányomhoz, és az édesanyjához, mert ők is ide, Angliába szeretnének költözni, hozzánk. Alexa, így hívják a gyerekkori legjobb barátnőm. Szomorú a története, de nem hibáztatom, rosszul választott párt, csupán két évig jártak, de született egy lányuk, a neve, Petra, ő a keresztlányom. Mikor a húgomat Amy-t felkaroltam, és idehoztam magammal Angliába, Alexa kérlelt, hogy ne hagyjam ott, de én nem értettem miért, most már tudom, hogy a párja verte, ordított vele, sőt még szegény keresztlányomat is megütötte. Kell Alexának még pár hónap Magyarországon, elintéz pár papírügyet, és ha minden papír rendben lesz, költözhetnek velem szeretett, új otthonomba. Ezt a néhány hónapot velük töltöm Magyarországon, így lesz egy kis alkalmam elszabadulni innen, ahol véget akartam vetni az életemnek egy rossz kapcsolat miatt, és a végső elkeseredettség miatt. Alexa segít nekem átalakulni, és ezért keményen küzdeni fogok, már meg is beszéltem vele, hogy a reptéren várnak a kis Petrámmal. El se hiszem, hogy már három éves a kiscsaj. Biztos nagyot nőtt, ha a húgom tudná, hogy titokban küldtem nekik is pénzt, hihetetlen, hogy még bírtam. Én buta, mi lett volna velük nélkülem? Jobb, hogy visszatérek a szülőhazámba, jó lesz újra találkozni velük, ők majd rendbe tesznek, mire visszatérek ide, meg sem fognak ismerni, más ember leszek, ez egy igen erős elhatározás tőlem, és ezt be is tartom.  Eljött a hétvége, a csapat jól fogadta, hogy egy darabig nem leszek. Fájó szívvel búcsúztam a reptéren a családtól, és állapotos testvéremtől.

-          Jaj, ne sírj, édes, mire észbe kapsz, vissza is jövök hozzátok, begyszó.

-          Annyira hiányozni fogsz, nővérkém, el sem hiszed – zokogta Amy, és Nahuelhez fordult sírdogálni.

-          Tudom, te is nekem, de mennem kell – hangom tele volt szomorúsággal.

-          Gyere ide, kiscsaj, siess vissza, jó? – majd jó szoros ölelést kaptam Emmettől.

-           Nagyon vigyázz magadra, és hívj, ha már ott vagy, kérlek – mondta Esme anyai aggodalommal.

-          Jaj, Erica, muszáj menned? Én nem látom az okát, maradj, kérlek. Alice, drágám, ha mennie kell, akkor had menjen, vissza fog jönni. Igaz, Erica? Ne feledd, már olyan, mintha a húgom lennél, és ritka, mikor ilyet mondok bárkinek is, hidd el nekem –  Jasper is megölelt, és puszit nyomott az arcomra. Alice szintén így tett.

-          Térj vissza minél előbb, és jelentkezz mindennap – mondta Daniel, majd adott két puszit az arcomra, azután megölelt, és mélyen a szemembe nézve, ennyit mondott. - Várni foglak, fogunk. 

-          Bella, Reneesme, Jacob, Carlisle és Rosalie egyszerre köszöntek el tőlem, még a házban. A kis csipet csapat, akik kikísértek, bánatosan integettek, mikor elindultam a gépem felé. Tudtam, hogy ide érdemes visszatérnem. A gépre felszállva eleredtek a könnyeim, és máris visszavágytam hozzájuk, az új családomhoz. Azon is törtem a fejem, vajon Daniel, mikor is érkezett a kis kísérő csapatomhoz. Végül felhelyeztem a fejhallgatót, és zenébe merítettem az összes gondolatom.

Daniel szemszöge:

-          Te takarodj a szemem elől, ha akkor nem jössz, és nem rondítasz bele a tervembe, akkor ma már boldog lennék egy másik helyen, de nem, mert megesett rajtam a szíved, amit meg sem érdemeltem. Takarodj innen, soha többé nem akarlak látni, tönkretettél… – csak ez a gondolat járt a fejembe, egyre csak zakatolt, majd elindultam, otthagyva őt, aki már teljesen elrabolta a szívem. Arcomról a bánat tisztán leolvasható volt. Egyszer csak kocogás hangját hallottam meg a hátam mögött, mélyet szippantottam a levegőbe, és megéreztem a mámorító illatát. Ez csak Erica lehet -  megfordultam, majd a karjaim közé vette magát.

 

-  Nagyon sajnálom, én nem úgy gondoltam, nem a te hibád, hálával tartozom neked.

-         Elég világosan fogalmaztál – mondtam fájdalommal teli hangon a szívem szakadt meg nem létező lelkemmel együtt.

-   Annyira sajnálom, annyira félek. Ti most itt vagytok nekem, de kitudja meddig? Ha ezt is elveszítem, amit most kaptam, belehalok. Nem veszíthetlek el titeket.

-   Nem fogsz, hidd el – mondta Carlisle, és közben közelebb jött hozzánk. Nagyon tisztelem őt, mint vámpírt, apát és orvost, bárcsak én is ilyen lehetnék.

-  Daniel, soha többé nem mondok ilyet, bocsáss meg, egy önző szemétláda vagyok, rossz tulajdonságom, hogy akiket szeretek, vagy kedvelek, azokat megbántom, de ezt sajnos mindig későn gondolom át, és akkor mindig hatalmasat csalódok magamban – mondta, és csak zokogott a karjaim között. Én szorosan öleltem, attól féltem, elveszítem, és most visszakapom, olyan csodálatos érzés ez nekem.

- Semmi baj, drága, nyugodj meg – próbáltam megnyugtatni őt. Nem akartam többé sírni látni, azt akarom, hogy gyógyuljon meg, ő nem érdemli ezt a sok fájdalmat, sokkal jobbat érdemel.

Egy csodás lélek ő, talán az lenne a legjobb, ha többé nem látnám, nem, nem ez még gondolatnak is rossz. Soha eddigi életem során nem szerettem nőt ennyire. És tessék, jön egy borús nap, mikor azt hittem mindennek vége, de egy haldokló fiatal hölgy, ott hevert, talán rám várt nem tudhatom, talán pont ő ment meg. Én megmentettem, és beleszerettem, visszavonhatatlanul, kijelenthetem ő lett a mindenem. Mikor bejelentette, hogy visszautazik oda, ahonnan jött, a szívem kettétört. Nem akartam elengedni, de addig győzködött mindenkit a családban, hogy visszajön, hogy beletörődtem. Erőszakkal mégsem tarthatom itt.  Az a hét hamar eltelt, amit itt töltött még velünk Angliában. Nagyon sokat beszélgettünk a veszekedős incidens óta, és egyre jobban megismertem, egyre jobban csodálni kezdtem őt. Úgy voltam vele, hogy nem kisérem ki őt a reptérre, nem éreztem magam elég erősnek, hogy elengedjem, de végül rájöttem, ha búcsú nélkül menne el, az jobban fájna. Az erdőből megfordulva siettem vissza az autómért, és nyomtam a gázt, mint egy eszelős. Gyorsan leparkoltam a kicsikém, és rohantam. A családom még csak éppen akkor érkezett ki a reptérre, Ericával. Gyönyörű volt, mint egy angyal, az én földre szállt angyalom. Jasper és Edward vitték a bőröndjeit pedig ő hevesen tiltakozott emiatt, olyan édes volt, ahogy dühében ráncolta a homlokát végül egy beleegyező mosoly terült szét az arcán. Betértek a terminálba, üzentem Edwardnak gondolatban, ahogy megérkeztem én is ő hátra fordult, majd bólintott. Sietős léptekkel céloztam meg őket, persze nem vámpír tempóban, ugyan már, annyira nem vagyok örült, csak olyan emberi gyors léptekkel, és igen, győzelem, hiszen Jasper mögött sétáltam. Erica észre sem vett. Majd elérkezett az idő, bemondták a járatokat, és épp elköszöntünk tőle, mikor meglátott. Megvártam, amíg Amy zokogva elköszönt, majd Emmett követte őt az elköszönésben, Esme szokásos anyai aggodalommal, nehezen engedte el Erica-t. Alice nem értette, hogy miért utazik el tett is egy utalást erre „nem látom okát, hogy elmenj”, Jasper meglepő dolgot tett, azt mondta Ericanak, hogy úgy szereti őt, mint a testvérét, ő soha nem mondta ezt még, főleg nem embernek, talán jobban meg kéne őt ismernem, futott át az agyamon, ezután Edward köszönt el egy gyors puszival, majd végre én következtem. Nehéz szívvel így köszöntem el.

-          Térj vissza minél előbb, és jelentkezz mindennap – majd adtam két puszit az arcára, megöleltem, és mélyen a szemébe nézve ennyit mondtam. - Várni foglak, várni fogunk. Azért is mondtam, hogy fogunk, mert nem akartam ráijeszteni egy ilyen szöveggel, hogy „várni foglak”, hisz ő mit sem sejt érzéseimről, és ez úgy fáj, talán most, elmondhatnám neki.  De a bemondóhölgy hangja megakadályozott, ez volt az utolsó felszólítás az utasoknak a felszállásra. Integetett nekünk, még hallottam a szívdobogását, követtem, hallottam, ahogy felszáll a gépre, és igen, elsírta magát, a szipogása akkora fájdalmat okozott, mint még soha semmi, összetörtem. Ismét rohantam, utána akartam menni, az erdőn keresztül megyek majd, és figyelemmel követem őt Magyarországon. Esmeék követtek engem, egészen az erdőig futottam, és futottam, Esme kérlelt, hogy álljak meg, ez nem vezet semmire, de én csak rohantam, majd Edward ért utol, és Emmettel együtt fogtak vissza. Üvöltöttem, mint egy fábaszorult féreg, de nem akartak elengedni.

-           Eresszetek el, had menjek utána, semmi rosszat nem teszek, ígérem, de belehalok, ha nem láthatom hónapokig, beleszerettem Edward, ezt te igazán megérthetnéd, kérlek, eressz.

-          Nem tehetem, Daniel, ezt te is nagyon jól tudod, egy időre el kell most őt engedned, akár tetszik akár nem – Edward hangja megértő volt, mégis józanészre kérlelt.

-          Annyira fáj, miért, hagyott itt? – szégyen, vagy nem szégyen, ordítva földre rogytam, és sírtam férfi létemre.

-          A francba is, Daniel, térj észhez, azt sem tudja, hogy szereted, miért akarnád a frászt ráhozni szegény lányra?

-          De Jasper, én ebbe majd belepusztulok, és ha talál valakit, akibe beleszerethet? – kétségbeesett volt a hangom, és fájdalommal teli. - Te sem bírnád Alice nélkül hónapokig, ismerd el.

-          Igazad van, de egy, ha beleszeret valakibe, akkor hidd el, nem neked van teremtve ez a lány, akármennyire fáj, de mi itt leszünk neked – majd szoros testvéri ölelésben részesített.

-          Ez így van fiam, igaza van a fiúknak, és hidd el, visszatér hozzánk, és miután visszajött, meghódíthatod.

-          Oh, apa, meg sem érdemlem a szeretetetek, hazudtam nektek.

-          Hogy micsoda, még is miben? – kérdezte egyszerre az egész család. Jacob a torkomnak akart ugrani, de a kicsi Reneesme visszatartotta.

-          Hazudtam a képességemről, és a koromról is, 140 éve vagyok vámpír, és már 40 éve gyakorlom az állat véren élést, de épp egy éve volt egy botlásom. A képességem Jasperéhez hasonló, én nem az emberek érzelmeit vagyok képes irányítani, hanem az állatok teste felett tudom átvenni az uralmat. Már nem tudom miért is hazudtam, és a nevem sem egészen az, amit mondtam – hangomban a megbánás uralkodott.

-          Hát akkor mi a neved, ki vele – üvöltötte Rosalie.

-          Daniel Matthew Withlock. Születtem, 1850-ben a texasi Houstonban. Nagyon sajnálom, hogy hazudtam.

-          Miből gondolod, hogy hiszünk neked – kérdezte tombolva a szöszi.

-          Mit is mondtál, Withclok? – kérdezve sikkantva Alice.

-          Igen ,Alice. Witchlock a családnevem.

-          Szívem, talán ő a rokonod – Alice Jaspert fürkészte miközben hozzá beszélt.

-          Ezt gyorsan kideríthetjük, irány haza, és kutassunk, hogy most igazat mondasz e fiam. – majd Carlisle vezetésével vissza indultunk a Cullen villába.