Szebb idők 2.fejezet

Jó olvasást a folytatáshoz!! :) Köszönöm ismét Drusillának, hogy átnézte a fejim és kijavította a hibáim :) Üdv: Solya :)

Erica szemszöge:

Aztán mégsem hánytam, csak éreztem, hogy forog velem a világ, süllyedek a nagy feketeségbe. Halk neszezést hallok, innentől se kép se hang.
Néha-néha észhez térek, és kinyitom a szemem, és azt látom, hogy suhanok. Suhanni? Az lehetetlen. Valaki hátán utazom, egy olyan valaki hátán, aki nagyon gyors, és fut. Jézusom, még a végén megszakad a súlyom miatt szegény. De ha most megtaláltak az nem jó, hiszen én meg akartam halni. Kiabálni akartam az illetővel, hogy hagyjon, ne vigyen sehova, vagy öljön meg, de nem jött ki hang a torkomon.

Olyan hideg az érintése, kiráz tőle a hideg. Lehet, hogy félnem kéne, de nem félek, csak úgy árad a kedvesség, és a szeretet a megmentőmből. De ha megment, és én felébredek, jól lehordom, hogy miért nem hagyott meghalni. Biztosan látta a pengét, ebből levehette volna, hogy nem poénból ömlik a vér a csuklóimból. Komolyan mondom, ha az ember meg akar halni és nem jön össze, ilyen az én szerencsém, valamit eltervezek, és láss csodát semmi nem jön össze. Ajtó csapódást hallok, és riadt hangokat. Néhány beszélgetés foszlányt is hallok.

– Ki vagy te, és minek hoztad őt ide? – kérdezte csípősen egy női hang.
– Kérem, Carlisle, mentse meg, az erdőben találtam rá – kérlelt egy férfi, egy másik férfit aggodalmas hangon.
Várjunk csak, egy férfi mentett meg? Soha egy férfi se nézett rám, és pont most mentett meg egy férfi? További hangokat hallok.

– Rendben van, de utána mesélned kell, miért is vagy itt.
– Legyen úgy, csak mentse meg. Maga az orvos – kérlelte ismét a férfi.
– Be kell vinni a kórházba, túl sok vért vesztett. Szűksége van sok vérre.
– Esme, kedvesem, marasztald itt ezt a fiatalembert, és ha hazaértem elbeszélgetünk vele, addig senki ne piszkálja – mondta határozottan a férfi.
– Jól van Carlisle, úgy lesz, ahogy akarod. – mondta egy kedves női hang.

– De apa, mi az, hogy ne faggassuk? – kérdezte gúnyosan egy másik nő.
– Kislányom, nem ez a megfelelő pillanat a vitára. Kérdezhettek tőle, de a szándékot, addig nem kérdezheted, ameddig haza nem jöttem. – mondta Carlisle.
– Vele akarok menni, tudnom, kell, hogy jól lesz-e. – mondta a srác, aki megmentett, kétségbeesetten. - Kérem, hadd menjek.
– Jó gyere, de sietnünk kell, mert egyre rosszabbul van, és több vért fog veszíteni. – Carlisle ezt már igen türelmetlenül mondta.

Igaza van, egyre rosszabbul érzem magam. Lassan megint kezdek süllyedni a fekete mélység felé, de még ez utolsó erőm is összeszedem, hogy halljam mit is mondanak körülöttem.

– Hogy hívnak? – kérdezte egy másik kedves női hang valószínűleg a megmentőmtől.
– Daniel Matthew Mckenzy, de ismerőseimnek csak Daniel. vagy Dan.
Szóval Daniel. milyen szép neve van. és most vettem észre milyen kellemes a hangja. és az illata. Istenem. megint kezdek a sötétségbe zuhanni. Ismét nem hallok semmit. és látni sem látok.

Daniel szemszöge:

Nem figyelem a tájat, csak a gondolataimba merülők, annyit érzékelek, hogy futok. Aztán megérzem a csábító vér illatát, egy ember, aki vérzik, azonnal égni kezdett a torkom.
Lassan kezd letelepedni agyamra a vörös köd. Túlcsábító a vére. – futott át az agyamon.
Na, most muszáj, leszek legyőzni a bennem tomboló szörnyet. most nem hátrálhatok meg. Nem veszek levegőt, oda kell futnom, megnézni azt az embert, elviszem Carlisle-hoz. ő orvos, ha komoly a baj el tudja látni. Lesz egy jó pontom. nem csak a családjánál, hanem nála is, de ezt magamért is csinálom.

Rohanok, már csak a cél lebeg a szemem előtt. megmenteni azt az embert. Még 2 perc. és meglátom. olyan rossz, hogy most nem használhatom a szaglásom. Már látom őt. egy fiatal lány. teljesen vérbe fagyva. még hallom a szívverését. Ez jó. ver a szíve. még van esélye túlélni, Uramisten, egy penge van tőle nem messze, csak nem meg akart halni? Egy ilyen kedves, bájos lány, miért akarna meghalni? Felkaptam őt azonnal, és rohantam a Cullen ház felé. Remélem, a családfő otthon van, és megmenti ezt az angyalt. Szó szerint betörtem az ajtót.

– Ki vagy te, és minek hoztad őt ide? – kérdezte csípősen Rosalie.
– Kérem, Carlisle, mentse meg, az erdőben találtam rá. – kérleltem aggodalmas hangon a családfőt.
– Rendben van, de utána mesélned kell, miért is vagy itt. – mondta határozottan.
– Legyen úgy, csak mentse meg. Maga az orvos. – kérleltem ismét.
– Be kell vinni a kórházba túl sok vért vesztett. Szűkség van sok vérre. – ezt már teljes aggodalommal mondta, Carlisle, most bújt elő belőle az orvos.
– Esme, kedvesem, marasztald itt ez a fiatalembert, és ha hazaértem elbeszélgetünk, vele addig senki ne piszkálja.
– Jól van, Carlisle, úgy lesz, ahogy akarod. – mondta kedvesen Esme.
– De apa, mi az, hogy ne faggassuk? – kérdezte gúnyosan Rosalie.
– Kislányom, nem ez a megfelelő pillanat a vitára. Kérdezhettek tőle, de a szándékot, addig nem kérdezheted, ameddig haza nem jöttem. – mondta Carlisle.

– Vele akarok menni, tudnom, kell, hogy jól lesz-e. – mondtam kétségbeesetten. - Kérem, hadd menjek.
– Jó gyere, de sietnünk kell, mert egyre rosszabbul van és több vért fog veszíteni. – Carlisle ezt már igen türelmetlenül mondta.
– Jó, siessünk. – mondta Edward.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőlem Bella kedvesen, és mégis aggodalommal a hangjában.
– Daniel Matthew Mckenzy, de ismerőseimnek csak Daniel, vagy Dan. – Hadartam el gyorsan nem, ez a megfelelő alkalom a csevejre gondoltam.
– Igazad van Daniel, nem a legjobb pillanat az ismerkedésre. – válaszolt gondolatomra Edward.
– Fiam, a te kocsiddal visszük be. – szólalt meg ismét Carlisle.

El is indultunk, sikeresen beraktuk a lányt a hátsó ülésre, én az anyós ülésre ültem, Edward mellé, Carlisle a lány mellé ült hátra. Edward vezetési stílusával öt perc alatt odaértünk a kórházhoz. Azonnal az intenzívre vitték a lányt, egy csomó vért kapott. Edwardot kértem, hogy kommentálja, mi történik ezzel az angyallal. És ő mondta nekem kedvesen, hogy mi is történik. Szegénynek miket kell átélnie. Pár percen belül Carlisle lépett ki az ajtón.

– Túléli?- kérdeztem félve.
– Igen, túl fogja élni, de elég kritikus állapotban van. – jelentette ki a doki.
– Mi lenne, ha visszajönnél velünk, most semmit nem tudsz érte tenni. – mondta kedvesen Edward.
– Rendben, veletek megyek.
– Ismered a lányt? – kérdezte tőlem útközben Carlisle.
– Nem ismerem, az erdőben találtam rá, nem akartam, hogy meghaljon, és amúgy is hozzátok indultam, mert a segítségeteket akarom kérni.
– Miben szeretnéd a segítségünk kérni? – kíváncsian kérdezték egyszerre a fiúk.
– Szeretném, ha odaértünk mindenki előtt elmondani, mert láttam Rose-on, hogy nem rajong értem, és megértem őt, hiszen egy idegen vagyok.
– Szívesen meghallgatunk, akkor otthon, hogy miért is jöttél hozzánk pontosabban.
– Nem sokára ott vagyunk. – jelentette ki Edward.

Az út maradék felében mindenki hallgatott, gondolom Edward a gondolataim hallgatta, hiszen kíváncsi. Csak a lányra tudtam gondolni, jó érzéssel töltött el, hogy megmentettem. Akár mennyire is csábított a vére, megálltam, képes voltam leküzdeni a bennem tomboló gyilkos szörnyeteget. Kicsit büszke vagyok magamra, ez a volt az első jó cselekedetem. Egy emberélet, a több száz kiirtott emberéletért oly kevés, de most megálltam, ez a lényeg. Ha felébred beszélnem kell a lánnyal, hogy miért akarta megölni magát. Hisz látszik rajta, hogy csupa szív, én sose értem ezt az emberekben, megkapják azt a kis rövidke életet, és eldobják. Bezzeg, ha mi csak simán meg tudnánk magunk ölni, megtennénk, legalábbis, én megtenném. Nem tudom miért mentett meg az a vámpírnő, a nevére már nem emlékszem, én is öngyilkosságot követtem el. És most mi vagyok, egy szörnyeteg bizony az. Sokáig nem tudtam, hogy vannak vegetáriánus vámpírok. Pedig rengeteg helyen jártam hetven év alatt. Emlékszem a napra, mikor a Denali családdal találkoztam, akkor tudtam meg, hogy nem csak ők a Vegák, hanem vannak Cullenék. A nevüket már hallottam a Volturival kapcsolatban, a kicsi lányt védték, Rennesme-t. Nem is láttam azt a bájos gyermeket, biztosan nagyon aranyos. De nem is nagyon figyeltem, hogy ott van- e, hiszen a lányt mentettem, a nevét sem tudom. Ha felébred ezt is megkérdezem tőle, amilyen, szép biztosan olyan szép neve is van. Gondolataimból az autó lassulása rángatott ki. Amint megállt a kocsi, kiszálltam, vettem egy nagy levegőt, és megvártam a fiúkat, hogy együtt menjünk be. Amint beléptünk, Esme hirtelen letámadta férjét kérdéseivel.

– Szívem, hogy van a lány?
– Jól van a körülményekhez képest.
– Túl fogja élni?
– Igen, nagy a lehetőség rá. Rengeteg vért vesztett, de sikerült pótolni a veszteséget.
– Ennek örülök.
– Én is, édesem, én is.
– Daniel gyere, mesélj magadról, olyan gyorsan jöttél, és mentél, ugye nem baj, ha kérdezgetni fogunk?
– Nem baj, szívesen válaszolok, várom a kérdéseket. – válaszoltam türelmesen.
– Hogyhogy erre jártál?- jött a csípősen a kérdés Rosalie-tól.
– Azért jöttem, mert a segítségeteket akarom kérni abban, hogy én is állat véren élhessek.
– De hiszen aranybarna a szemed, ez azt jelenti, állatot ölsz. – szólalt meg meglepetten Bella.
– Igen, ez így van, körülbelül egy hónapja ölök állatot, hetven éve vagyok vámpír, és majdnem hetven évig embert öltem.
– Akkor, hogyhogy most akarsz változtatni az életmódodon? – jött a gúnyosan a kérdés ismét csak Rose-tól.
– Rosalie, türtőztesd magad, kérlek, ne bánj így a vendégünkkel. – szólt rá Esme keményen a szőkeségre.
– Jól van, bocsánat. De mi van, ha a Voultri küldte? – kérdezte fenyegetően és félénken.
– Nem ők küldtek, és amúgy se szívesen találkoznék velük.
– Talán valami bajt okoztál, hogy nem akarsz velük találkozni? – kérdezett most Edward.
– Nem azért kerülöm őket, mert baj okoztam, hanem mert Aro biztos rákényszerítene, hogy álljak be hozzájuk, a képességem miatt.
– Mi a képességed? – kérdezte izgatottan Carlisle.
– Az illúzió mestere vagyok, bárkivel bármit el tudok hitetni. Kivéve Edwardot, Bellát, és Jaspert.

– Hogy, hogy ők kivételek?- kérdezte egy kislány tőlem. Gondolom ő Renesmee.
– Apukád látná a gondolataimat, tudod, mert ehhez nagyon kell összpontosítani, anyukád pedig, ki tudná védeni a támadást, és Jasper bácsikád megérzi a koncentrálást.
– Wao. Ez érdekes. – mondta meglepetten Renesmee.
– Nessie, ne menj a közelébe, még a végén bántani fog. – szólalt fel ismét a szőkeség.
– Nem érzem azt, hogy bántani akarná. Edward?
– Semmi ilyesmit nem hallok a gondolataiban.
– Lehet, hogy csak eltereli a gondolatait. – mondta csípősen Rose.
– Rose, az érzelmei elárulnák. – mondta hűvösen Jasper.
– Miattam ne vesszetek össze.
– Nem fogunk, de általában én szoktam gyanakodni, de nálad csak végig őszinteséget érzek, és ez most nekem nem gyanús.
– Köszönöm a bizalmat. Sokat hallottam rólad, te aztán igazán tudod, kiben bízhatsz.
– Honnan tudsz annyit rólunk? – kérdezte Emmett.
– Voltam a Denali klánnál, és ők voltak olyan kedvesek mesélni rólatok.
– Aha, már értjük. – válaszolták kórusban.
– Mesélj magadról. – kérleltek egyszerre.

– 1942. május 8-a óta vagyok vámpír. Egy vámpírnő mentett meg az öngyilkosságtól. Már nem akartam élni, semmi értelmét nem láttam az életemnek. Az anyukám, az apukám egyszerre haltak meg. Egy elmebeteg gyilkos ölte meg őket, én akkor voltam 20 éves, éppen dolgoztam egy halpiacon. Késő este értem haza, vérben fagyva találtam rájuk. Sokkot kaptam azon nyomban. Szép lassan kezdtem begolyózni, hangokat hallottam, szinte beleörültem a magányba, és a szüleim elvesztésébe. Aztán szüleim halála után egy évre öngyilkosságot követtem el. Hasonlóképpen, mint az a lány, akit megmentettem, vagyis megmentettünk. Én is az ér felvágását választottam, de, hogy hatásosabb legyen a módszer, egy tört döftem a szívembe. Nem haltam meg, csak szenvedtem, a szenvedést óráknak éltem meg, de csupán csak nyamvadt percek voltak. Aztán láttam egy nőt, egy csodás nőt, aki odajött hozzám, és ennyit mondott:

– „Kár lenne érted, jóképű vagy, és erős, te különleges vagy, megmentelek, megvárom, míg átváltozol, és eltűnök.”

– Azzal megharapott, és elkezdődött az át változásom. Keserves volt a méreg kegyetlenül égetett. De gondolom, ti is átéltétek, nem kell elmagyaráznom milyen is.

– Szegénykém, ez szörnyű, - mondta együtt érzően Esme.

– Szóval a segítségünk kéred arra, hogy jobb legyél valamivel, hogy ne ölj embert? – kérdezte Jasper.

– Igen, szeretnék jobb lenni, bánom, hogy annyi embert megöltem.

– Hát akkor család, szavazzunk. – mondta Carlisle. Azzal mindenki beindult a konyhába.
– Tehát a kérdés segítünk-e Danielnek jó útra térni?
– Edward?- kérdezte Carlisle.
– Igen.
– Bella?
– Igen.
– Alice?
– Igen.
– Jasper?
– Igen.
– Emmett?
– Igen, úgyis el kell egy bunyós a családba.
– Rosalie?
– Nem, azért nem, mert én nem bízom benne, lehet, hogy Aro küldte, veszélyes lehet ránk, és Nessie-re nézve.
– Esme?
– Igen, mindenkinek kell egy esély.
– Nessie?
– Nagymaminak igaza van, Rose néni kell neki is egy esély. Szóval, Igen.
– És én is igent mondok. Ezennel Daniel egy ideig a családunk részévé válik. Akkor megyek, közlöm vele is.
– Daniel?
– Igen?
– A család döntött, segítünk neked áttérni az állat vérre.
– Köszönöm, nagyon szépen köszönöm. – hálálkodtam. Ez létem egyik legszebb napja.