Szebb idők - 3. fejezet

Szebb idők
3. fejezet

Erica szemszöge:

Istenem. Megint kezdek a sötétségbe zuhanni. Ismét nem hallok semmit. És látni sem látok.
Érzékelem, ahogy valahová beraknak. Aztán felbőg egy motor, és meg is álltunk. Ez túl gyors. Aztán már csak a tűt érzékelem a karomban. Motyogások, kétségbeesett hangok. Talán még is meghalok. Aztán csipogást hallok. A csipogás megszűnt. Érzem, hogy kezdem elhagyni a testem. Jé, már felülről látom magam, de érdekes. Sürgő forgó orvosok, és nővérek próbálnak visszahozni az életbe. Éppen újraélesztenek. Hallok egy kellemes, búgó hangot, azt hiszem az orvosom az.
– Gyere vissza, szüksége van rád a világnak, gyere vissza, kérlek. Túl fiatal vagy a halálhoz. – kérlelt a hang.

Szép lassan, mintha kezdenék visszatérni a testembe. Újból csipogást hallok, és a megmentő orvosom hangját.
– Sikerült! Köszönöm, hogy visszajöttél közénk.

Szívesen válaszoltam volna, hogy nem köszönöm a megmentést, de ez van. Olyan felelőtlen vagyok, a húgomtól nem is köszöntem el, pedig őt nagyon szeretem. Ő is szeret engem, nagyon remélem, inkább őt értesítik a majdnem halálomról, és nem apum. Tuti, teljesen kikészült. Még búcsúlevelet sem hagytam, pedig annyiszor gondoltam rá, hogy írok, de sose tudtam mit írjak bele. Ezért nem is írtam, na de ez kit érdekel. Na, de juj, ne, most vetkőztetnek le. Jézusom, ne már, ez irtó ciki, de most komolyan, minek nekem kórházi cucc? Remélem azért nem férfi ápolót kaptam. Nem vagyok egy bombázó, fotó modell, az tuti, de én jól érzem magam duciként, ennyi, akinek nem tetszem, ne nézzem rám.

Az a srác, aki megmentett, mi lehet vele. Meglátogat majd, ha felébredek, vagy inkább kihagyja a látogatásom? Szegény, biztosan kiakasztotta a súlyom. Ilyenkor mondom azt, fogyózni kéne. De olyan jó dundinak lenni, mert mikor megbetegszem úgyis lemegy pár kiló rólam. De a vékonyak hova fogyjanak le két kilót esetleg? Na, jó, nem szidom a vékonyakat. Hiszen a férfiak többsége a vékony nőkre bukik. Ez van, ilyen az én szerencsém. Nem is láttam megmentőm arcát. Lehet nem is srác volt, hanem valamilyen öreg hapsi. Na de se baj, ha meglátogat, azért megköszönöm neki, hogy megmentett.
Habár, nem szívesen teszem. Lehet ezek után már jobb lesz az életem. Bízom a szebb időkben. Hiszem, hogy lesz valaki, aki úgy fog szeretni, mint senki más e földön. Hiszem, hogy lesz egy boldogabb család, akik majd gondoskodnak a boldogságomról. Szeretem apám, és a húgom természetesen, de ők mégse adják meg nekem a teljes boldogságot. Nekem egy igazi családra van szükségem. Egy erős, összetartó, megbízható családra. Nem is az igazi szüleim neveltek fel, de ez nem is számít, hiszen boldog voltam. De egy idő után feleslegesnek éreztem magam.

Sose tudtam úgy megfelelni az elvárásoknak, mint ahogy kellett volna. Amy, a húgom, ő teljes szívéből szeret, imádjuk egymást. Mindig voltak közöttünk testvéri veszekedések, de mindig meg tudtuk beszélni. Most éppen összeveszett, nemrég az édesanyjával, hozzám akart költözni. És én erre cserben akartam hagyni, meg akartam halni. Már néha magam sem értem, hogy miért. Oh, talán mégis, lelkileg voltam teljesen kikészülve. Igaz, mindenkinek vannak gondjai, általában meg is birkóznak vele, de nekem ez nem akart sikerülni. Úgy éreztem, túl sok büntetést, szenvedést kaptam az élettől. Talán hibásan ítélkeztem, hiszen az áll valahol megírva, hogy minden ember viselje a maga keresztjét, pontosan a bibliában áll. Igen, viselni nehéz az élet keresztjét.

Aztán jönnek mások, a segítséged kérik, adj tanácsot, hangzik a kérés. De kérdem én, mi vagyok én, hogy tudjam a problémájára más embernek a megoldást? Nem vagyok Isten, sőt természetfeletti lény sem, hogy segítsek. Adni, adok tanácsot szívesen, de néha már az ember azt érzi, kihasználják. Hát én pontosan ezt éreztem. Az érzéseim lassan nem tudtam már hová helyezni, túl sok ember kért segítséget. A szívem túl nagy, és jóságos, én próbáltam segíteni, de könyörgöm nekem is lehetnek gondjaim. Engem ki hallgat meg? Miért kell más emberek szenvedéseit, problémáit magamra vennem? De soha többé nem fogok problémákat, főleg mások gondjait magamra venni. Élni akarom végre a saját életem. A saját gondjaimmal is foglalkozni egy kicsit. Hiszen csak egyszer élek én is, mint minden ember.

Ideje lenne felébrednem. Olyan kipihentnek érzem magam. Istentől kaptam még egy esélyt az életre. Hát, ki is használom, és a helyes utat fogom majd járni, vagy is remélem, hogy a helyes utat fogom követni. Na, akkor most szépen kinyitom a szemem. Áh… bánt a hirtelen napfény, szólni akartam valakinek, hogy húzza el a függönyt, de nem jött ki hang a számon. Szép lassan elkezdtem pislákolni, és nyitogatom a szemem. Végre sikerült kinyitnom a szemem, most nem bánt annyira a fény, de azért még nem valami kellemes. Mellettem van a nővérhívó, megnyomom, ideje tudatni a nagyvilággal, hogy csipkerózsika felébredt, de sajnos nem a herceg csókjától. És már hallom, sőt látom is a nővérkét közelegni.

– Jó reggelt, hölgyem.
– Jó reggelt.
– Mindjárt beküldöm magához a kezelőorvosát, rendben?
– Azt megköszönöm.
– Igazán nincs mit köszönnie.

Azzal el is ment a nővér a kezelőorvosomért. Már jó lenne kimozdulni innen, elzsibbadt a hátsó felem. Juj, már látok egy fehér köpenyes dokit. És most megláttam az arcát. Milyen gyönyörű, gondoltam.

– Jó reggelt, Ms. Jones. A nevem Dr. Carlisle Cullen, én vagyok a kezelőorvosa. Hogy érzi magát?
– Doki, kérem, tegezzen. Hát már kicsit jobban érzem magam. Mennyit aludtam?
– Egy teljes hetet, már kezdtünk megijedni.
– Wao. Nem semmi, egy hét szunya, legalább kipihent vagyok.
– Hát bizony, nem semmi. Fejfájás, hányinger? Egyiket sem érzed?
– Nem, egyiket sem, egyelőre, doki, amúgy szólítson nyugodtan, Ericának.
– Rendben, Erica, a megmentőd azt mondta, látni szeretne, ha felébredtél. Bejöhet majd meglátogatni?
– Semmi akadálya, ha a családja nem bánja.
– Rendben, akkor, majd mondom neki, hogy meglátogathat.
– Doki, kérdezhetek valamit?
– Természetesen.

– A családom értesítették? Remélem a húgomnak szóltak.
– Igen, a testvérednek szóltunk.
– Hálásan köszönöm. Ha apám megtudná, vége lenne a szabad életemnek.
– Lehet egy személyes kérdésem?
– Hát lehet, egy.
– Miért csináltad, miért akartál meghalni?
– Hát ez elég hosszú történet, Carlisle, de ígérem, neked elmesélem. Csak kerüljek ki innen.
– Ahogy gondolod. Lesz hová menned, miután kiengedünk? Mert két nap múlva szabadon távozhatsz.
– Igen van, hová mennem, van egy lakásom, oda vissza tudok menni, és még Amy-ről is gondoskodnom kell, majd lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre. Habár lehet ez nagy kérés tőled, biztos van feleséged, remélem, nem veszi majd rossz néven.
– Igen, van feleségem, és hat örökbe fogadott gyerekünk, akik mind kamaszok. És most az egyik fiam unokatestvére is hozzánk költözött. És nem veszi senki rossz néven, ha segítséget kérsz tőlem.
– Hűha, akkor jó nagy a család, doki. Előre is köszönöm, hogy segítesz nekem.
– Nincs mit, de én most megyek, később még benézek, tudod vár a reggeli vizit.
– Oké, menj csak, Carlisle.

Miután távozott az orvosom elnyomott a békés álom. De előtte még eszembe jutott, hogy nemsokára látogatóm lesz.


Daniel szemszöge:

Már egy hete nem ébredt fel a lány. Megtudtam a nevét Carlisle-tól. Erica Leila Jones, olyan csodás név ez. Csak cseng a fülem tőle. Túl tökéletes, túl tiszta. Megkértem Carlisle-t, hogy kérdezze meg Ericá-t szívesen látná-e a megmentőjét, vagyis engem. Na, ja, megmentő, de ha nem fogom vissza magam, én lettem volna a biztos halála. De megálltam, nemde? Ez a lényeg, Edward is ezt hajtogatja nekem egy hete. Nem is tudom, miért lett számomra fontos ez a lány, hiszen nem is ismerem, és ő halandó, én vámpír vagyok, az istenért, közöttünk nem lehet semmi sem. Atyaég, ez a hetven év elvette az eszem, ez már biztos. Ennyi év magányosság, tuti ez beszél belőlem.

De itt van Edward és Bella, csak rájuk kell nézni, olyan boldogok, ők az élő példa, hogy nem számit, mi vagy, ha tiszta a szíved, és őszintén tudsz szeretni. Hu, ez teljesen kész, még a végén nyálas leszek, hová fog belőlem tűnni a férfi? Na, azért nincs minden veszve, attól még, hogy romantikus dologra gondolok, nem leszek más. Attól még igen is férfi vagyok. Emmett ezalatt a hét alatt teljesen az idegeimre ment. Jasper, óvatos velem. De Alice, hát ő egy tünemény, kis energiabomba, imádom, de komolyan. Sokakat kikészít a pörgése, de én kifejezetten imádom. Múltkor próbaképpen elmentem vele vásárolni, csak egy órácskára. Hát szó mi szó, kicsit nehezen bírtam emberek között, de sikerült legyőznöm a vágyat a gyilkolás ellen. Alice büszke is volt rám. Én csak perceknek éreztem a plázában töltött órákat, de Alice azt mondta, majdnem két órát töltöttünk bent, ami nagy teljesítmény.
Miután hazamentünk, Jasper féltően karolta át kedvesét. Én komolyan nem akarok bántani senkit, mégis olyan rossz, hogy Jazz nem bízik bennem, igyekszem, de tényleg, de ha ennyire nem hisz abban, hogy jobb akarok lenni, akkor nehéz lesz meggyőznöm.

És tessék, ezt is elfelejtem, mert Erica képe ugrik be hirtelen. Remélem, felébred, minél előbb, olyan jó lenne vele beszélni. Megérteni, miért akart meghalni. Hoppá, megcsörrent a mobilom, a jelzőn Carlisle neve villog.

– Hello, itt Daniel. Mi a helyzet a lánnyal?
– Szia Dan, Erica felébredt, már voltam nála, és megkérdeztem bemehetsz-e hozzá.
– És mit mondott?
– Meg látogathatod, persze csak akkor, ha a családod nem zavarja.
– Mikor látogathatom meg?
– Akár ma is, de szerintem most alszik, ha olyan három óra múlva idejössz szívesebben fog látni.
– Oké, akkor három óra múlva, és Carlisle, köszönöm, hogy szóltál.
– Igazán nincs mit. Szia.
– Szia.

Hirtelen boldogság járta át a testem. Felébredt, ez a tudat annyira feldobott, hogy örömömben Alice szobájához futottam, és bekopogtattam, egy „szabad” után beléptem, és megpörgettem a kis energiabombát.
- Alice, felébredt. Ez olyan jó - úgy ujjongtam, mint egy ötéves kisgyerek az új játéknak.